Meg tud-e változ(tat)ni a fast fashion?
Kezdésképpen nézzük, hogyan határozza meg a két legnagyobb szótár magát a fast fashion kifejezést. Az Oxford szerint „olcsó ruházatot jelent, amelyet a legújabb trendeknek megfelelően tömegtermeléssel gyártanak a kiskereskedelem számára”. A Cambridge Dictionary definíciója pedig így hangzik: „a ruhákat olcsón gyártják és értékesítik, hogy az emberek minél gyakrabban újabbakat vásárolhassanak”. És ezzel meg is érkeztünk két igen égető problémához. Egyfelől; a Covid-19 járvány életünk minden területét érintette, megváltoztatta vagy tönkretette – ez alól (sok más mellett) a ruhatárunk sem kivétel. Számos munkahelyen továbbra is a távmunka folyik és egyelőre semmi jele annak, hogy ez a közeljövőben megváltozna. Vagyis sokunknak egy darabig még biztosan szükségünk lesz a kedvenc melegítő szettünkre.
Hónapokkal a válság kezdete után a gyerekek visszatértek az iskolába, de ki tudja meddig. Több országban már most/még mindig virtuális oktatás zajlik. És hát a kiöltözős események is elmaradnak. Meg úgy körülbelül minden elmarad. Egyértelmű, hogy a megváltozott életkörülmények sok fogyasztót továbbra is távol tartanak a kiskereskedelemtől. Ezek a tényezők felbecsülhetetlen károkat okoznak az iparágban közvetve vagy közvetlenül dolgozóknak. Új trendekre és frissen vásárolt ruhákra, kiegészítőkre sincsen most égető szükségünk. Ezzel nemcsak a fast fashion, hanem a fogalom, a gyorsan változó trendekre épülő üzleti modell is válságba került. Tovább feszegethetnénk azokat a kérdéseket, amik egy korábbi cikkben már felmerültek: miért így és miért éppen most. Engem tényleg komolyan érdekel, hogy a fenntarthatóság, mennyire tud úgy istenigazából felszínre kerülni, és nem csak tessék-lássék módon.
A Covid-19 és a fast fashion csúf arca
Kevesen gondolnák, hogy a nemzetközi divatiparban a cégek általában hetekkel vagy akár hónapokkal a szállítás után fizetnek beszállítóiknak, nem a megrendeléskor. A beszállítóknak így saját zsebből kell fizetniük, hogy a termelésükhöz szükséges anyagokhoz hozzájussanak. A világjárvány kirobbanása után számos nagy divatmárka és kiskereskedő lemondta a megrendeléseit. A leállásra hivatkozva többen akkor sem fizettek a beszállítóknak, ha a munkát már elvégezték és nem vállaltak felelősséget az ellátási láncban dolgozókért. A gyáraknak nem maradt más választásuk, mint megsemmisíteni vagy megtartani a már elkészült, ugyanakkor nem kívánt árukat. Valamint a további megrendelések hiányában tömegesen bocsátották el az alkalmazottakat.
„Az európai kiskereskedők 1,5 milliárd dolláros bangladesi megrendeléseket törölnek” - vázolta fel a szomorú igazságot a Bloomberg márciusban megjelent cikke. A weboldalon található információk szerint „az európai és az amerikai vásárlók, köztük a Associated British Foods Plc tulajdonában lévő low-cost divatlánc, a Primark körülbelül 1,5 milliárd dolláros megrendelést törölt a bangladesi beszállítóinál, amikor a koronavírus járvány elindult”. Ezen felül „összesen 1089 bangladesi ruhagyárnál jegyeztek be törölt megrendeléseket” - mondta Rubana Huq, a bangladesi ruhagyártók és exportőrök szövetségének elnöke a LinkedIn-en. Ez 1,2 millió munkavállaló életét befolyásolta, mondhatni azonnal. Huq egy másik riasztó tényre is felhívta a figyelmet: „a ruhákat gyártó üzemek több mint 4 millió embert foglalkoztatnak, és az ipar adja a dél-ázsiai nemzet GDP-jének 13%-át".
De nem csak a gyárban dolgozókat bocsátották el. A divatipar támogató ágazatai, például a szállításáért és a logisztikai feladatokért felelős alkalmazottak is szembesültek a koronavírus hatásával. Őket is utolérte az elbocsátási hullám. Azok az országok, - például a fent említett Banglades - amelyek foglalkoztatásában nagy mértékben támaszkodnak a divatiparra, nagyon nehéz időket éltek és élnek most is át. De a hatalom a divatmárkák kezében van. Ők pedig úgy keverik a kártyákat, hogy képesek legyenek megtakarítást elérni. Például azzal, hogy nem fizetnek a ruhaiparban dolgozóknak.
Hasonló helyzet alakult ki a világ másik felén is. A The Garment Worker Center leírja, hogy a Los Angeles-i ruhagyártók gyakran nem jogosultak munkanélküli ellátásokra. Ez részben annak köszönhető, hogy hihetetlen méreteket öltött a feketén foglalkoztatottak száma. Nekik nincs lehetőségük fizetett szabadságot vagy rokkantsági biztosítást igényelniük normál körülmények között, nemhogy a pandémia idején. Az IndustriALL beszámolója szerint sok divatmárka kártalanítási csomagokat kínál a válság miatt elbocsátátott kiskereskedelmi és irodai dolgozóknak, ugyanakkor nem védik meg az ellátási láncukban dolgozókat.
A New York Times Magazine számolt be arról, hogy a divatipar régóta egy fenntarthatatlan úton haladt és az összeomlás elkerülhetetlen lett volna akkor is, ha a koronavírus-járvány nem robban ki. Most, hogy a túltermelés és a túlfogyasztás körforgása egy pillanat alatt leállt, lehetőségünk van egy fenntartható, lassabb ütemben működő divatkultúra felépítésére. Egy új rendszerre, amely a kényelmet, a minőséget és az éghajlatváltozáshoz kapcsolódó környezeti értékeket tartja szem előtt. Végre elfelejthetjük a hirtelen felvillanó, nagy lánggal lobogó, majd szempillantás alatt tovatűnő trendeket? Erre még nem tudhatjuk a választ. De mi történik akkor, ha most nem teszünk semmit? A divatipar egyszerűen visszatér a megszokott metódushoz, amikor egyszer végre kilépünk ebből a paralel univerzumból, amiben most élünk? Valószínűleg igen. Most még van esélyünk ezt megakadályozni, kiépíthetünk egy új modellt, amely az emberek és a bolygó jólétét értékeli, nem a profitot. Együtt kell kiállnunk azokért az emberekért, akik a ruháinkat készítik. Ugyanakkor meg kell találnunk az utat, ami nem visszatérést jelent a korábbi rossz beidegződésekhez.
A megfoghatatlan fenntarthatóság
A bevezetőben már érintettem, hogy a járványhelyzet miatt sokan digitálisan „járunk” iskolába vagy dolgozni és ez megváltoztatta a vásárlási igényeinket. A kiskereskedelmi szektorban a ruházati cikkeket érintette az egyik legsúlyosabban a válság: egyszerűen nem volt szükségünk új termékekre. Korábban megállás nélkül vásároltunk. Ugyan boldogabbak nem lettünk tőle, de azt sikerült elérnünk, hogy a tömegtermelés körforgását évről évre fenntartsuk. Én is, te is, mindenki. Nem leszek álszent, én is kivettem belőle bőven a részem. A pandémia egy lehetőséget adott számunkra, hogy komolyan átgondoljuk, mire vágyunk igazán. Ez lehet a pillanat, amikor nemcsak egyik márkáról áttérünk egy másikra, hanem amikor a régi vásárlási magatartástól búcsút veszünk és egy újra cseréljük. Nem lenne bölcs, ha tovább folytatnánk a divatszörny táplálását.
Könnyű ujjal mutogatni, amikor a divatipar fenntarthatóságáról és etikájáról van szó. Mondhatjuk, hogy a márkáknak kell megváltozniuk, a brandek visszadobják a labdát, hogy ők csak a fogyasztók igényeit szolgálják ki. Mindkét oldalnak igazat adhatunk. Valójában mindkét szereplő magatartása a rendszer része, amelyben a média is nagyon fontos szerepet játszik. A médiumok is segíthetik a tudatos vásárlók számának növekedését azzal, hogy megosztják az ipar környezeti és társadalmi hatásairól szóló történeteket. Jobb irányba terelhetik a fogyasztói keresletet, ami nyomást gyakorolna a márkákra. Nem kell bűnbakot keresnünk, de ettől függetlenül kimondhatjuk, hogy a hírességeknek és az influencereknek hatalmas szerepük van ebben a világban. És nekik is jobban kell teljesíteniük. Gondoljunk bele, hányszor látjuk őket kétszer ugyanabban a ruhában. Ezek után nem meglepő, ha az átlagember szerint ez a normális, ő is erre vágyik. A jelenség hatása nagyon súlyos, ezzel kapcsolatban született néhány egészen megdöbbentő adat is. Egy felmérés szerint a Z generáció egy csoportja meglepődött azon, hogy léteznek olyan emberek, akik többször is viselnek egy ruhadarabot. Valójában ez az ijesztő. Sőt, rémisztő.
Ez jellemezte a világjárvány előtti korszakot, és ennek sürgősen meg kellene változnia. Ehhez a kulturális elmozduláshoz a legtöbb influencernek is magához kell térnie, és azt kell mondania: „Óóó, megértem, hogy ezzel pénzt keresek, de a döntéseimmel egyúttal az éghajlatváltozás, a társadalom és a szociális közösség formálásához is hozzájárulok. Sőt, ezzel a munkavállalók bántalmazását is elfogadom. Köszönöm, de én nem szeretnék részese lenni ennek a rendszernek.”
Tekintettel a ruházati túltermelés szintjére, reméljük, hogy a négy fal között töltött napjaink divatforradalmat idéznek elő. És most nem a melegítő nadrágom rendszeres szösztelenítésére gondolok. Hanem például arra, hogy legközelebb kiürítem a vásárlókosaramból a nem szükséges darabokat, a nem használt ruháimat felajánlom jótékony célokra és olyan médiaszereplőt támogatok a figyelmemmel, aki ugyanúgy vigyáz a környezetre, mint az abban élő emberek életminőségére.
Szerző: Jakab Tímea Diána
Forrás: fashionretail.blog, The Guardian, Reuters Events, Fashion Revolution, New York Times, Bloomberg
Nyitókép forrása: @FASH_REV/INSTAGRAM
