„Foglalkozzunk a szégyennel és a tervezők mentális egészségével” – Rozsnyai-Kovács Kincső tervezői interjú
Rozsnyai-Kovács Kincső frissen diplomázott a MOME Textiltervezés szakának Öltözékkiegészítő és Nyomottanyag-tervezés specializációján. A fiatal designerrel a kutatásáról, a diplomakollekciójáról és a művészeti munkáról beszélgettünk.
A diplomamunkád témája a szégyen. Mi volt az inspirációd és hogyan alakult ki a végleges kollekció?
Sokszor azt tapasztalom, hogy az alkotás és a tervezés során „benne vagyunk” a tárgyakban, amiket csinálunk. Mikor ezeket erős kritikával illetik, nemcsak a művet kritizálják, hanem minket is. Sőt, rengeteg esetben megszégyenítésbe csap át a dolog. Én is észrevettem a tendenciát, hogy nem merem annyira belerakni magam az alkotásba, mint amennyire szeretném, mert félek a véleményektől – ez pedig paralizálja az embert, főleg ebben a szakmában, ahol ontanod kellene magadból azt, ami vagy.
A másik oka, hogy a családunkban generációs trauma a szégyen és a kisebbség érzése, mert Erdélyből jövünk. Az elnyomás, az, hogy nemkívánatos az ember és az egyéni, valamint a nemzeti öntudata meghurcoltatásra van ítélve, velünk él. Annak akartam a mélyére ásni, hogy működik a kimondatlan komplexusokban gyökerező szégyenérzet.
A családi mitológiára reflektál, hogy te magad is megjelensz néha a képeken. Ez egy egyéni traumára utal, vagy a felnőtté válás általános élményeire?
Van benne egy egyéni megélés, de csakis más tekintetétől aktiválódik a szégyenérzet, tehát csak kollektív lehet. Nem keresek rá egyéni megoldást, egymást tudjuk felszabadítani a szégyenérzet alól.
Miért pont cipőket és sapkákat készítettél?
Alapvetően cipőkkel szeretnék foglalkozni, a magassarkúkra és a tipikusan nőies formákra pedig azért esett a választásom, mert a nőkkel szemben sokkal több elvárás és előítélet él, amelyekből fakadóan gyakrabban érzünk szégyent. Ennek reprezentációja a magassarkú, amit olyan sokféleképp lehet hordani és épp ennyire sokféle reakciót válthat ki másokból. Szabályai és szokásai vannak, hogyan, mikor és ki hordhatja, tudnod kell viselni. Lehet túl giccses, túl kurvás, lehetsz hozzá túl fiatal és túl öreg. Pedig olyan erőt képvisel, amely az elnyomottságot hatalommá formálja. A sapik pedig a családi és a gyerekkori élményeimből származnak, a falunkban a kendőhordásnak fontos szerepe van. A mamám például nem mehet ki az utcára fedetlen fejjel, csak itt Budapesten, ha feljön hozzánk – itt már nincs rajta ez a nyomás. Ez nem népviselet, hanem hétköznapi öltözék, de társadalmilag meghatározott a viselése.
A sapka-vonalhoz tartozik az is, hogy az iskolai nyilvános megaláztatásnál bevett gyakorlat volt, hogy a gyerekekre szamársapkát adtak és kiemelték a rosszat, hogy példát statuáljanak. Nevetség tárgyává tették őket, hogy idomítsák őket. Sok nyomott anyagot készítettem és a mintákat ad hoc módon végül a sapkákon is megjelenítettem, hogy még többet mesélhessenek.
Folytatnád valahogyan ezt a munkát?
Annyira jó lenne tovább vinni ezt a metódust, hogy a tervezők képesek legyenek törődni a saját belső munkájukkal, mentális egészségükkel. Azt hiszem, ez elég égető dolog és mostanában van is egy ilyen tendencia, hogy egyre többen foglalkoznak személyes mitológiáikkal és élményeikkel. Remek lenne kidolgozni egy módszert erre és valahogy bevezetni, mint egy tréninget, hogy hogyan szabaduljanak fel a tervezők. Így egy autentikusabb tervezői én alakulna ki. A kipakoláson is kiderült, hogy ezt a nyomást átérzik a kortársaim is.
Mi oldhatja a szorongást?
Ami a diplomaprojekt alatt feltöltött, hogy kutató-tudós üzemmódba kapcsoltam át, feltártam a családom történeteit, amelyekben érezhető volt a szorongás és a komplexusok. A gyógyítani akarás hajtott, szerettem volna a szégyen jelenségét felszámolni, feloldozni. Sok vallásban hasznos, sőt erény a szégyen, mert védőmechanizmusként működik a rossz cselekedetekkel szemben... De a sport, a természetben létezés is fel tud tölteni. Martfűn tanulok cipész felnőttképzésben, ott a Tisza partján sétálunk rengeteget a műhelyben töltött hosszú napok után. Az például nagyon békés.
Milyen érzés volt befejezni a projektet?
Néha nagyon szeretnék visszazökkenni abba, ami korábban volt. Az elmúlt hónapokban folyamatosan egy ellipszis alakú pályán mozogtam. Egyszer nagyon belementem, aztán feljöttem – ilyenkor szinte elvesztettem, amit a lenti fázisban megértettem. Nem tudom, mi ennek a pszichológiája, hogy miért nehéz megtartani az egyes fázisok tapasztalatát egy új szakaszban. A végén azt éreztem, hogy megértettem az egész hátterét, a szégyen tudatállapotát. Már ez a tisztánlátás akkora felszabadítást adott, amit az elején nem is reméltem. Annyi helyen látom, ahonnan ki kellene kalapálni.
Miért pont a kaloda inspirált?
Olyan sok kreatív módot találtak ki az ember identitásának meggyalázására. A szó is nagyon tetszett, valamint az, hogy milyen sokfélék a kalodák. Talán a motívum, hogy egy nevetséges pozíciókba kerül a test… Bár ez a pellengérre és a szégyenketrecekre is igaz – de az túl hosszú szó.
Mikor először láttam a képeket a munkáidról, a kalodáról valamiért az ugrott be, hogy úgy tűnik, mintha nem lenne olyan durva, fájdalmas és megalázó, pedig semmilyen irányba nem tudsz mozdulni és ezt mindenki látja. A megbénítottság érzésére és a nők helyzetének párhuzamára gondoltam.
Valahol a magassarkú is teljesen ennek a vetülete.
A kollekció játékosságáról eszembe jutottak a bohóc-mémek, amik néhány éve velünk vannak. Arra gondolok, mikor valaki tudatosan szégyeníti meg magát valami jobb reményében.Szerinted lehet eszköz az, hogy szégyent érzel?
Szerintem mindannyian áldozatául esünk ennek, és aki ezt felhasználja valamire, az nagyon bátor. Nem szabadul tőle, csak olyan karakterré változik, amilyen nem akart lenni. Vagy talán éppen igen. Mi vagyunk a szégyenünk, ami nem passzol a szokásokhoz és elvárásokhoz. Ha ezt megmutatja valaki, baromi hatásos lehet, hiszen meghökkent vele másokat.
A szégyentelenség is idekapcsolódik, nem? Hiszen mentességet jelent egy negatív érzéstől, miközben szitokszóként használjuk.
Amikor kutatni kezdtem, én sem értettem, miért megvetendő a szégyen ellentéte, a rossz dologtól való szabadulás.
Lehet az időfaktor miatt, hogy a gyerekek szégyentelenek, aztán megtanulunk szégyent érezni.
Igen, megismerkedünk a szokásokkal, a rossz fogalmával és elkezdünk úgy gondolkodni a rosszról, hogy magunkat semmiképp ne érezzük annak.
Az anyagok, minták és színek milyen kapcsolatban állnak a szégyennel?
Az anyagban és a mintában pont nem akartam a szégyent tovább vinni. A cipők megformálása bőven elég, nem akartam a szégyennek totemet állítani, inkább felszabadulásként megélni olyan gesztusokkal, amelyeket az érzésreprezentációja formált. Ilyen a cipők kaloda jellege, vagy a szarvak, amik direkt módon közvetítik, hogy az ördögtől valók. A mintákban a mesélés és az anyag volt a lényeg, hogy kontrasztban álljon a kemény és nehéz mondanivalóval, amelyet a cipők hoznak be. A színeknél is a játék volt a fontos, hogy ne akarjak megfelelni valamilyen mintának. Persze van bennem törekvés esztétikumra, de azok a saját elvárásaim.
Amikor ennyire személyes, amit alkotsz, miközben alkalmazott művészetről van szó, felmerül a kérdés, hogy piacra bocsátanád-e ezeket.
Nemrég szembesültem ezzel, mikor beválasztottak a Stefan Lengyel Kiválósági Ösztöndíjprogramba. Igazán nagy elismerés volt, aztán a pályázat során meg kellett adni egy továbbfejlesztési koncepciót, ahol meg kellett határozni, hol látom a projektet 3-5 év múlva, illetve mennyibe kerülne a gyártása. Én sokkal inkább képzőművészetnek látom a munkám, szobroknak, ami nem túl előnyös, ha meg akarok nyerni egy ösztöndíjprogramot. Nem is kerültem be a következő fordulóba. De inkább annak örülnék, ha a projekt workshop-szerűvé válna. Foglalkozzunk a szégyennel és a tervezők mentális egészségével, az egész folyamat gyötrő és gátló problémáival. A felvetésemből inkább egy módszert alakítanék ki, habár nem tudom, mennyire lenne erre igény.
Szerző: Laczai Veve
Fotó: Szabolyik Bence @szabolyikbence
Modell: Tóth Csenge @tcsok
