„Nem látok nagyobb célt a tervezésben és az életben, minthogy segíteni tudjak másoknak” – interjú Szilágy Nóra formatervező szakos hallgatóval
A Terike from Budapest és a MOME Design Intézet együttműködése révén a következő hetekben megismerhetitek a Design Intézet néhány tehetséges hallgatóját, akiknek az alap- vagy mesterképzés során elkészített munkáik magas designértéket reprezentálnak, illetve innovatív ötleteikkel is kivívták a szakoktatók elismerését. Legújabb interjúnkban Szilágyi Nórával beszélgettünk, aki a MOME formatervező szak harmadéves hallgatója.
Nóri mesélj, neked mi a sztorid, hogy kerültél a MOME-ra?
Mindig is volt bennem egy kettősség, a reál és a humán tudományok iránt is érdeklődtem. Mérnöknek készültem, de mégis mindig jobban lekötöttek a történetek, az emberek érzései, a személyesség. Egy véletlennek köszönhetően rátaláltam a PreMOME-ra és az előkészítő alatt biztos lettem benne, hogy a formatervezésben tudom ötvözni ezt a két területet. Sőt, ezekre már nem is két különálló területként gondoltam.
Megszerettem, hogy történeteket, emberi gesztusokat alakítottunk tárgyakká, és úgy érzem, az ott kialakult szemlélet, az emberközpontúságra való fókuszálás azóta is érzékelhető a tervezői projektjeimben. Mivel második próbálkozásra vettek fel az egyetemre, volt egy évem, amikor valóban készülni tudtam a felvételire. Illetve arra, hogy felköltözzek Hódmezővásárhelyről Budapestre. Ezalatt az időszak alatt végig kitartottam amellett, hogy erre az egyetemre szeretnék járni. Szerintem tudatosabb lettem, és már konkrétabb elképzelésekkel érkeztem a MOME-ra, tudtam, hogy mit szeretnék képviselni.
Így kerületetek egy osztályba például Berzsák Bulcsúval, akivel együtt dolgoztatok egy féléves feladat során. Mikor kezdett el bennetek megfogalmazódni a projekt?
A harmadik év első félévében járműtervezési feladatot kaptunk. Mikromobilitási jármű volt a téma, ami azt jelenti, hogy egy kis méretű, maximum négykerekű városi vagy elővárosi környezetbe szánt járművet kellett terveznünk, kétfős csoportokban. Én alapvetően a tervezések során a funkcionalitáson túl mindig a történetet keresem, azt a kis szerethető pluszt, amihez az emberek kapcsolódni tudnak, amiben magukra ismernek. Ezáltal személyes, emberközpontú nézőpontot képviselek a tervezésben, amit a mikromobilitáshoz kapcsolódó téma kiválasztásánál is kamatoztatni tudtunk.
A témánk az utcai árusítás lett. Célunk pedig az, hogy az utcai árusok számára méltóságteljesebb platformot teremtsünk a jelenlegi lehetőségeknél, ezáltal fokozatosan egyre több embert inspiráljunk ennek az árusítási formának a használatára. Nem egy konkrét problémára kerestük a megoldást, inkább egy olyan területet választottunk, ami fejleszthetőnek, kihasználatlannak tűnt. Úgy érzem – bár ilyet ma divatos mondani és remélem nem hangzik „csöpögősen” –, hogy a tervezői identitásom kialakulásában nagy szerepet játszik a szociális témákra való nyitottságom, és az a gondolat, hogy alapvetően nem látok nagyobb célt a tervezésben és az életben, minthogy segíteni tudjak másoknak. Szerencsére Bulcsúra is jellemző a nyitottság és segíteni akarás, így nagyon lelkesen vágtunk bele a feladatba – és ez azóta sem csökkent.
A formát és funkciót hogyan sikerült egybe gyúrnotok; hogy nézett ki ez a folyamat?
A nagymamám és az anyukám is kézműveskedik a munka mellett, és piacokon, vásárokon árusítanak. Először felidéztem azokat a gyerekkori emlékeimet, amikor kimentünk a mamához a piacra segíteni, beszélgetni. Valamint végigkérdeztem anyát az árusítás menetéről, az esetleges problémákról, igényekről.
Ezután Bulcsúval kimentünk megfigyelni a budapesti utcai árusokat, illetve rekonstruáltuk egy idős utcai árus hölgy napját. Apránként végiggondoltuk, honnan érkezik, mivel utazik, mennyi csomagot hoz. Közben folyamatosan alakult bennünk, és kereteződött, hogy mi az, amiben segíteni tudunk és mi az, ami nem ebben a projektben valósítható meg.
Mivel először szeretnénk egy platformot teremteni a már rutinos árusoknak, ezért számomra nagyon fontos tervezési szempontnak számított, hogy amit tervezünk, ne legyen elidegenítő a felhasználók számára. Hiszen ők a saját terményeiket pakolják ki, a megszokott szatyraikkal, táskáikkal, így egy „nagyon high-tech” rendszer használatától valószínűleg csak megriadnának. Így mind a tárgykultúrába, mind a használatba olyan dolgokat szerettem volna átültetni, ami már ismerős lehet számukra. Ilyen például a műanyag láda, valamint a ki- és bepakolás, a rendezgetés gesztusa, amit megfigyeltünk az árusoknál.
Nagyon fontos, hogy a termékeket biztonságosan lehessen szállítani a járművel, és mindennek meglegyen a helye. Ezt úgy fordítottuk át formai értelmezésként, hogy egy olyan egységet fogunk tervezni, ami eljuttatja az árukat a város különböző pontjaira. Ezáltal úgy tekintettünk a járműre, mintha egy mozgó bútor lenne – így végül a formai inspirációink a zsúrkocsik voltak.
A jármű középpontjában az ülés áll mint leghangsúlyosabb elem, ez foglalja magába azt az egységet, amiben az árus szállítani tudja a termékeit. Különböző rekeszek egymásra épülésével alakul ki, amiket egy levehető szék fog össze. A kormány és a jármű hátulján lévő keret lenyitásával, és a rekeszek felpakolásával alakul ki az árusítási felület. Az árusítási folyamatból jól ismert „pakolászás gesztusa” ilyen formában megjelenik a járművön, így mindig akad dolga az árusoknak. Hiszen pont ettől válik valami szerethetővé, hogy a saját képükre tudják formálni azt a keretrendszert, amit mi nyújtunk nekik.
Akkor nem csak és kizárólag kézműveseknek terveztétek, hanem bárkinek, aki árulni szeretne?
Mivel 2025-re kellett terveznünk a járművet, így mi egy fokozatosan építkező rendszerben, programban gondolkodtunk. Napjainkban az utcai árusok nem tehetik meg, hogy boltot nyissanak, sőt általában nem rendelkeznek annyi áruval, hogy piacokon áruljanak. Ebben hasonlóságot fedeztünk fel az utcai árusok és a fiatal kézművesek között. Első lépésként a célunk az volt, hogy az árusok helyzetét egyszerűsítsük. Következő lépésként új árusok, boltok kitelepüléseit, futárokkal történő bevonását képzeltük el. Végső célként pedig a kezdő kézműves vállalkozókat vonnánk be a projektbe.
A járművek bérelhetőek lennének, és – az elképzelésünk szerint – bérlésükkel az árusok meg is kapnák a jogot az utcai árusításhoz. A terv ezen része biztosan egyeztetésre, és további finomításra vár esetleg helyi önkormányzatokkal. De fontosnak tartom, hogy ne csak a tervezés formai oldalával igyekezzünk könnyebbé tenni az árusítást, hanem a rendszer egyszerűsítésével, átláthatóságával is.
A vásárlók számára készítettünk egy applikációt, ami arra szolgál, hogy a városban élők könnyebben megtalálják az utcákon árusító embereket. Valamint, ha a felületen írni is tudnának az árusokról, akár pontozni őket, és ez láthatóvá válna mások számára is, úgy kevésbé lennének bizalmatlanok az emberek az utcai árusítással kapcsolatban.
Csak Budapesten tudjátok elképzelni ezt a rendszert, vagy esetleg vidéken, illetve kisebb fesztiválokon is?
Elsősorban Budapesten, esetleg vidéki nagyvárosokban képzeltük el. Azért Budapest az elsődleges, mert itt már jelenleg is sok az utcai árus, akikre gondolva tervezni tudtunk. Ráadásul a kutatásunkból az derült ki, hogy vidéken inkább más formában vannak jelen, például kispiacokon, vagy ideiglenesen autók hátuljából árulnak.
Kisebb városokban, falvakban azt gondolom, hogy a piacozás kultúrája még élénkebben él a köztudatban. Emiatt kevésbé lenne létjogosultsága az eszköznek. Felmerült ezen kívül a fesztiválok, karácsonyi vásárok gondolata is – ez elsősorban azoknak lehetne szerencsés, akik nem tudják megfizetni azt a díjat, ami az ilyen eseményeken egy asztal bérlésére befizetendő. Mivel ezeken az alkalmakon egész más lehet a jármű célcsoportja, illetve más problémák merülnek fel, így a terv ezen része még csak ötlet szinten merült fel, de nyitottak vagyunk bármilyen alternatív használati módra.
A jelenlegi félévben is tudtok még ezzel a projekttel foglalkozni, vagy már az új tervezési feladaton dolgoztok?
Jelenleg már az új tervezési feladatokkal foglalkozunk, de folyamatosan keressük a pályázatokat, ahol indítani tudjuk a projektet.
Azóta volt egy kisállat-lak projektem, ahol egy galambdúcot készítettem – elsősorban a galambászattal ismerkedőknek, gyerekes családoknak, hiszen nekik izgalmas lehet megfigyelni a madarakat. A dúc különlegessége, hogy a levehető borítást egy erős vászon anyagból készítettem el. A galambdúcokat nagyon gyakran kell takarítani, ezzel az anyaggal pedig, mivel slaggal lemosható, meggyorsítható ez a folyamat. Ezen kívül olyan a rendszere, mintha egy lebegő sátor alá bújnának be a madarak, ami átengedi a levegőt, mégis szigetel, ha arra van szükség.
Ezen kívül jelenleg a legfontosabb projektemben – ami egyébként a szakdolgozatom témája is – azzal foglalkozom, hogyan lehetne a vásárhelyi hímzést átültetni a kortárs tárgykultúrába az IKEA segítségével. Ez a projekt az előző félévben indult a Trendmánia című kurzuson, ahol én a kézműves, „handmade” dolgokat körülvevő trenddel foglalkoztam. Izgalmasnak találtam a vásárhelyi hímzés személyességét, a magyar népi iparművészet elemeit átültetni az IKEA tömeggyártásra specializálódott világába. A konkrét motívumvilág helyett főként az elkészítés módjával, a színvilággal, és az anyaghasználattal foglalkoztam. Ebből született első termékként az IKEA MARIUS ülőkéjére egy ülő felület, ami a vásárhelyi hímzés színvilágára jellemző színátmenetes, felnagyított csomózásból inspirálódott.
A jelenlegi félévünk fő tervezési feladata pedig a Lokális gasztronómia címet viseli. A téma különböző területeit vizsgáltuk csapatokban, mi például a hagyományos tartósítási módokkal foglalkoztunk. Mint általában, úgy ebben a feladatban is nem egyetlen problémára szűkítem a témaválasztásom, hanem inkább egy hangulatot, egy történetet kerestem. Úgy jobban tudok kapcsolódni egy témához, és tudom, mindig van hova visszanyúlnom.
Ez nem azt jelenti, hogy nem keresek problémákat a témán belül, csak azt, hogy a fókuszban, a felütésben mindig inkább egy hangulat, egy kiemelendő, átültetendő dolog áll. Ez a téma most a falatozás lett, ami sok egyéb projektemhez hasonlóan, egy családi, otthonról ismert jelenségből indul. Jelenleg ezt vizsgálom, megfogalmazom, mi az, ami megfogott ebben, esetleg mit hiányolok a rohanó napok gasztrokultúrájából. Kíváncsi vagyok, mi az, ami átemelhető, egyáltalán én és mások mire asszociálnak, ha a falatozásról beszélünk.
Szerző: Vékony Anna
