Férfiak szoknyában ⎢ Miért elfogadott a női nadrágkosztüm, ha a férfi szoknya nem?
Amíg a 20. század fordulóján még alig hallatott magáról a női nadrág, és a hatvanas évekig vitathatatlanul tabunak számított a viselése, addig napjainkban az oversize blézerek, a lengő nadrágok, a brutális csizmák, a boyfriend farmerek visszatérő elemei a kifutóknak, és alapelemei a „modern nő” ruhatárának. A történelem során a hölgyek végleg megváltak néhány ruhadarabtól – például a fűzőktől és az abroncsos szoknyától – és ezzel a patriarchális „nő” definíció alóli felszabadulást ünnepelték.
A közvélemény alapvetően elfogadó azzal szemben, hogy a nők a hagyományosan férfiak által hordott ruhadarabokat öltik magukra. A tervezők előszeretettel tüntetik el a női testet túlméretezett kabátokban, vagy hosszú, bő nadrágokban és az androgün, illetve a maszkulin öltözet az egekig magasztaljuk. Olyan szimbólumként értelmezzük őket, amelyek kifejezik, hogy a nők nemcsak ugyanazokat a ruhákat és kiegészítőket vehetik fel, mint a férfiak, hanem egyenrangú szerepet töltenek be a társadalomban. Látszólag ilyen egyszerű a képlet, de valójában a helyzet ennél sokkal árnyaltabb, és ennek a tovább gondolása érdekes kérdésekhez vezet minket.
Vajon tényleg a patriarchális nőideál elvárásaiból lépek ki nőként, amikor nem a fodros blúzt, hanem a zakót választom? Vajon azért van ez, mert ezáltal professzionálisabbnak, lazábbnak, vagy éppen szabadabbnak érezhetem magam? Így nem éppen az történik, hogy a férfiközpontú társadalom keret- és fogalomrendszerén belül maradok? Hiszen az, hogy mi számít maszkulinnak, pontosan ennek a felfogásrendszernek felel meg: erős, domináns, szabad.
A társadalom megengedi a nőknek, hogy „lenyúlják” a férfiak ruhatárának darabjait. De mi a helyzet, ha fordul a kocka? Mi történik akkor, ha egy férfi lép át a „női térfélre” és magára ölt egy blúzt, egy ruhát, vagy egy női szandált? A kérdés nyilvánvalóan költői. Hiszen jól tudjuk, mert többször is láttuk, hallottuk, hogyan reagál a társadalom nagy többsége az ilyen „crossoverekre”. Elég csak néhány hónapot visszautazni az időben és feleleveníteni Harry Styles történelmi jelentőségű Vogue címlapját. Miután az énekest Tyler Mitchell különböző Gucci ruhákban fotózta az amerikai Vogue 2020 decemberi kiadásában, az öltözete kapcsán napokig az volt a téma, hogy miért vesz fel valaki férfiként női ruhákat.
A férfiak női ruhákkal való kísérletezése még mindig nagy port kavar a nyilvánosságban, és ez remekül megmutatja, hogy mekkora ereje van az öltözködésnek, valamint a ruhadarabokhoz társított hiedelmeknek, értékeknek. Általában pont azok az emberek, társadalmak botránkoznak meg a legjobban a „szoknyás, sminkes” férfiak láttán, ahol az ideális férfi eszmény nem tartalmaz femininnek tartott jegyeket, mint például az érzékenység, az empátia. Márpedig, ha valaki férfi létére ezeket a tulajdonságokat is az identitása meghatározó elemeinek tartja, és adott esetben az öltözködésében is megjeleníti, akkor heves társadalmi reakcióra számíthat. A kérdés az, hogy miért nem elfogadott szélesebb körben, ha valaki a hagyományos értelemben vett női darabokat viseli? Ha ettől nem férfias, hanem nőies összhatást kelt, attól miért irtóznak olyan nagyon sokan?
Az, hogy a feminin mainstream férfidivat kulturálisan ki lett szavazva, lényegében azt sugallja, hogy a nőiesnek tartott tulajdonságok, trendek kevésbé legitim módjai az identitás kifejezésnek. Vagyis a női identitás valójában csupán másodlagos szerepet tölt be a férfihoz képest.
Érdekes, hogy az öltözködésre és a divattrendekre érkező reakció mennyire tükrözi egy adott társadalom értékeit, elképzelését a „normalitásról”. Például az amerikai angoltanárnőm, aki már évtizedek óta Berlinben él, azt mesélte, hogy egykor mennyire megdöbbentette őt az a tény, hogy Európában a férfiak „nőiesnek” hatnak a bőr aktatáskáikkal, a skinny jeans-eikkel, mégsem kérdőjelezi meg senki a férfiasságukat. És valóban, az európai high fashion brandek menswear vonalon gyakran építenek be feminin trendeket a kollekcióikba, például élénk printeket, alakot követő szabásvonalat és ékszereket. Az Egyesült Államokban ezeket a márkákat a maszkulin férfiideáltól eltérő (metroszexuális, homoszexuális, „artsy”) férfiak választják általában.
Térjünk át arra a helyzetre, amikor feminista aktivisták, női csúcspolitikusok, cégvezetők a férfiak uralta világban igyekeznek érvényre jutni. Általában azt próbálják elérni, hogy az adott politikai-vállalati környezetben ne is foglalkozzanak azzal a ténnyel, hogy ők történetesen a női nem képviselői. A megfelelő öltözékkel egyszerűen elfedhetők a másodlagos női nemi jellegek, így a nadrágkosztümök jótékonyan „nemtelenítik” viselőjüket. Ez azt bizonyítja, hogy ebben az esetben a feminin megjelenés kevésbé kívánatos, mint maszkulin és arra is rávilágít, hogy a férfiak világába való belépés és a siker titka a már fennálló szabályok szerinti játék. Ez megkívánja például azt, hogy a „túl nőies” virágmintás ruha helyett nadrágkosztümökben foglaljanak helyet a tárgyalóasztalnál. Bár a nőies öltözködés nincs teljesen elutasítva, de bizonyos terekről kulturális megegyezés alapján mégis ki van szorítva. Így hiába válik egyre elfogadottabbá, hogy a nők is betöltenek hatalommal járó pozíciókat, de kimondatlanul is érvényes az az elv, hogy ne nézzenek ki túlzottan nőiesnek. És egy kis válltömés, nadrágkosztüm mindig segít a dolgokon.
De kanyarodjunk vissza a divatvilágba és nézzünk néhány példát erre a kifutókról is. Nemcsak napjainkban, már egészen régóta megfigyelhető a maszkulin trendek térnyerése. Stella McCartney 2013-as őszi-téli kollekciójának férfias darabjait lenyalt hajú, alig sminkelt modellek vonultatták fel. A kollekciót duplasoros kabátok, sötét színek, maszkulin sziluettek, határozott és éles vonalak alkalmazása jellemezte.
A Max Mara 2012-as őszi-téli divatbemutatóján is hasonlóan maszkulin trendeket láthattunk. A kollekció darabjai militáns hatást keltettek, amelyet a földszínű tónusokkal és a katonai sapkákkal értek el.
Egy átlagos fogyasztó számára ezeket a ruhákat viselő modellek erősnek és dominánsnak tűnnek, amely a hatalom maszkulin definíciójának felel meg. Érdekes az is, hogy a divatipar hogyan reagál a női szerepek változására és a nők egyre növekvő részvételére a munkaerőpiacon. A vásárlók és a kereskedők nagy többsége az emancipáció egyik kézzelfogható és látványos jelének tekinti, hogy a nők alapvetően férfias darabokat vesznek (fel), noha ez a fajta empowering leginkább azt sugallja, hogy az erőhöz és a hatalomhoz még mindig a zakó dukál, nem az organza szoknya.
Szerző: G. Bonifert Rita
Forrás: Charlotte Jones (2014): Borrowing from the Boys: An Analysis of Female Appropriation of Masculine Fashion
Kiemelt kép: Tyler Mitchell, Vogue, December 2020
