Digitális test és virtuális komfort
A Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban 2001 őszén egy nagyszabású kanadai-magyar projekt részeként Digitális testek – Virtuális látványosságok címmel nyílt kiállítás, amelyhez számos kísérőprogram, illetve egy átfogó katalógus is tartozott. Ebben a kurátor, Czeglédy Nina összegzi, hogyan alakult ki a kiállítás koncepciója, milyen problémakörök kerültek fókuszba: művészek, teoretikusok és tudósok vizsgálták, miként változtatja a testünkkel, életünkkel, képzeletünkkel és jövőnkkel kapcsolatos látásmódunkat a technológia gyors fejlődése. A különböző diszciplínák közötti párbeszéd azt a célt szolgálta, hogy a látogatók és résztvevők összetett képet kapjanak a test tudományos, politikai és kulturális értelmezési lehetőségeiről. Megfigyelhetővé vált az emberek és gépek, emberek és emberek közti viszonyok átalakulása: a kétezres évek techno-tudománya újraértelmezte a természetes és mesterséges ősi kategóriáit. Ma pedig néha úgy érezhetjük, a kettő jelentése felcserélődött.
A Digitális testek kiállítás jelentősége egyrészt megfogható abban, hogy az újkeletűnek tűnő gazdasági, politikai, tudományos és művészeti kérdéseinkre, valamint bizonytalanságainkra reflektál. Az internet magyarországi elterjedésének hajnalán a kísérőprogramok formájával (például online szimpózium) és nemzeteken átívelő, transzdiszciplináris válaszadási kísérleteivel mintaként szolgálhat most, húsz évvel a projekt indulása után is.
A rendezvények és a résztvevő intézmények célja az volt, hogy a tudományos-technikai és a művészeti testfogalmat, testábrázolást közelítsék – vagy épp ütköztessék. A kiállítások és a programok olyan interdiszciplináris alkotásokat és párbeszédeket eredményeztek, amelyek az utóbbi húsz évben csak aktuálisabbá váltak. 2020 óta szociális interakcióinkkal együtt saját képmásunk is szinte kizárólag az online térbe költözött, webkamerában tükröződő arcokká és láthatatlan testekké váltunk. Azzal, hogy pixelekre bontott vonásainkban létezünk, a folyton táguló virtuális tér bejárhatóvá válik: megszűnnek a valós távolságok, miközben fizikai terünk az otthonunkra redukálódik.
A digitalitás és a testek kapcsolatának kérdéskörét vizsgáló művek egészen új kontextusba kerülnek jelen helyzetünkben. A pandémia és a vele járó bezártság megköveteli tőlünk, hogy több figyelmet fordítsunk a testünkre, ellensúlyozva, hogy „adminisztrációs felügyeleti egységként” és egészségügyi alanyként gondoljunk rá. A kérdést, hogy visszafordítható-e az elidegenedés – amit a medikális, orvosi szemlélet jelent – egy kulturális paradoxon övezi: „bioturistaként” csak technikai beavatkozás révén ismerhetjük meg a test belső történéseit és működését. Az optikai és képfeldolgozó eszközök fejlődése ugyan utat nyitott a tudás ezen formájához, azonban a kamera nyújtotta megfigyelések végesek és töredékesek. Egy feltérképezhető tájnak, kétdimenziósnak láttatják az emberi testet.
A dimenziótlanság és térbeliség problémájával játszik Gyenis Tibor Fuji Reala 100 című installációja is, amelyet 2000-ben készített, egy évvel később pedig a kiállításon is szerepelt. Kétdimenziós, testrészekről készített fotóit üveghasábokra helyezi úgy, hogy a felvételekről nem eldönthető, digitális manipuláció, valamilyen trükk, vagy valóban létező furcsa elváltozások szemtanúi lehetünk. Az arc- és testmódosítások tárháza virtuálisan (filterek) és offline (plasztikai beavatkozások) egyaránt bővül, egyre többféle módot kínálnak a mimikrire, vagy épp kitűnésre.
Egy másik kiállított mű, Lakner Antal 2000-ben készült növényterve szintén többletjelentéssel bír az elmúlt időszak eseményeinek viszonylatában. A Dermoherba – ahogy neve is sugallja – egy emberrel szimbiózisban élő növény, amely a bőrhöz kapcsolódva ellátja az embert oxigénnel, az ember bőrlégzése által kibocsátott anyagokat pedig hasznosítja. Tatai Erzsébet művészettörténész párhuzamot von a Dermoherba elképzelhetetlensége és a környezetünket valóban abszurd mértékben pusztító gazdálkodás között – kár, hogy a kettő közül csupán az utóbbi létezik. Az elképzelt növény talán magányunkon is enyhítene, a hozzánk kapcsolódó „másik” folyamatosan emlékeztetne minket arra, hogy a létezésünkkel – legyen az bármily passzív is – életben tartunk egy másik élőlényt.
Baksa-Soós Veronika (Veruschka Bódy) filmrendező és kurátor a kiállítás katalógusában olvasható tanulmányában azt firtatja, hogy mennyiben lehet virtuális elképzelésekkel pótolni a valóságot. Felvetése magába foglalja, hogy a digitális világ nem a valóságunk része, csupán menekülési útvonal a magunkkal és másokkal szemben fennálló aggályaink elől. Úgy véli, a digitalizált világot választó ember tudatosan tudattalanságba akar süppedni az élet elemi kérdéseit illetően, hipotézise mára azonban érvényét vesztette. Konfliktusaink és problémáink követtek minket az online térbe, kiegészülve a szorongás olyan formáival, amelyeket maguk a virtuális platformok szültek.
A kiállításról a napjainkban popkulturális jelenséggé duzzadó transzhumanizmusra is asszociálhatunk: az organikus testet korszerű technológiák segítségével alakító irányzat az emberi test határait számítógépekkel és a robotika segítségével tolná egyre kijjebb. Az ember fizikai és mentális kiterjeszthetősége korlátolt, azonban az interneten pár kattintással elérhető információk, illetve saját virtuális karaktereink hasonlóan működhetnek, mint egy agyba ültetett mikrochip vagy szintetikus kar. Kezdeti idegenségük megszokható, majd természetessé, az abszolút komfort megtestesítőivé válhatnak.
A test folyamatos ideológiai csaták színtere akkor is, ha önmagában vizsgáljuk: kihez tartozik, miből áll, hogyan tekintünk rá; mi magunk vagyunk, vagy éppen viszonyulunk hozzá, gép-e, amit megtöltünk élettel, vagy az élet maga. Ha a huszadik századi gondolkodók nehezen megragadható töredékként látták, a jelenlegi (kollektív?) testképünk egészen szilánkosnak tűnhet a génmanipuláció és a plasztikai sebészet nyújtotta lehetőségek fényében. Ezek a beavatkozások – ahogy Bojana Kunst is megfogalmazza a katalógusban – „művészi stratégiák (szín, pont, vonal) leképezései,” az utóbbi esetében szikék segítségével. A filterek tulajdonképpen ezen művészi stratégiák virtuális térbe helyezett megfelelői, efemer jellegük miatt azonban sokkal inkább ironikus és ellentmondásos mentális állapotot, mintsem eszményi szépséget eredményeznek.
A virtuális terek döntési lehetőséggel ruháznak fel minket: választhatunk, hogy megjelenünk-e bennük (vagy rajtuk?) és ha igen, milyen formában, mennyit láttatunk magunkból, alakítunk-e a képmásunkon. Ezzel szemben a valódi közterek mindenki számára elérhető és nyitott helyként funkcionálnak, testünk láthatóságát egyáltalán nem, külsőnket pedig alig befolyásolhatjuk. Szociális interakcióink térben és időben kötöttek, azonban kiskapuként tartjuk kezünkben az okostelefonjainkat, amelyek segítségével párhuzamosan barangolhatunk különböző vidékeken. Találkozhatunk olyanokkal, akik egészen távol vannak tőlünk, vagy olyanokkal, akik valódi kiterjedéssel sem rendelkeznek. Virtuális teste ugyanis nem csak személyeknek lehet – de ez már a digitalitás egészen másik aspektusa.
Kiemelt kép: Arca KiCk i/last.fm
Felhasznált irodalom: Czeglédy Nina (szerk): Digitized Bodies – Virtual Spectacles. Digitális testek – virtuális látványosságok, Ludwig Museum Budapest – Museum of Contemporary Art, Budapest, 2001.
