„Drága Magyarország…beszélnünk kell„ – Bruckner Sebestyén interjú

Bruckner Sebestyén a London College of Fashion divatfotós szakán végzett idén tavasszal. Éppen a „való élet” küszöbén áll, amely a járványhelyzet okozta bezártságot és a lehetőségek izgalmas ismeretlenségét választja el. Szabadúszó alkotóként jelenleg az online ASBO magazinnál fotózza végzős designerek kollekcióit, amely a Terikéhez hasonló platformként funkcionál. Bármennyire is izgalmasnak hangzik a jövő, beszélgetésünkben visszakanyarodunk a tanulmányait lezáró diplomamunkájához, egy zine formájában napvilágot látott fotósorozathoz, amely a Hungary, we need to talk címet viseli. A kis fotófüzet sorozatai az identitás és az otthonra találás komplex témakörét mutatják be a fotós személyes szűrőjén keresztül.

„A tanárok biztattak, hogy mindenképp saját sztorit meséljek el. Az elején nem gondoltam, hogy ennyire személyes témát fogok feldolgozni, de végül az otthoni politikai események voltak a legnagyobb hatással rám. Így végül ezt a témát választottam.”

Drága Magyarország…beszélnünk kell
„Kicsit olyan, mintha szakításra készülnék a párommal, és kérném, hogy üljünk le és beszéljük meg. Erre játszom rá a címben és az egész levélben is, de most sem tudom megmondani, hogy mi lesz.”

Az otthontól való elszakadás egy nagyon személyes folyamat, művészeti eszközökkel a felszínre lehet hozni eltemetett érzelmeket. Sebestyén 5 éve költözött az angol fővárosba, és a diplomamunkája apropóján felelevenedett a költözés témája. Ez eddig nem igazán foglalkoztatta, tehát a magánéleti élmény némileg terápiás jelleget kölcsönzött a fotózásnak. „A folyamat elején azt sem tudtam, hogy hogyan szóljak az országomhoz. Tele voltam frusztrációval, illetve félelemmel. A végére sikerült egy kényelmesebb helyzetbe kerülnöm az egésszel kapcsoltban.”

A zine-ben ezt a folyamatot látjuk, képeken keresztül elmesélve:
„Úgy helyeztem el egymás után a fotókat, hogy az első sorozat szinte egy rémálom, egy látomás, teljes zavarodottság. Azokon a képeken egyedül vagyok, magányosnak érzem magam. A legutolsó sorozatban a barátaim is körülvesznek, vidám és önmagam vagyok, megérkeztem. A fotózás egyik kulcs motívuma tehát: egy új helyen otthont találni. Hiszen az elején nemcsak kívül vagy magányos, hanem magadban sem tudod rendbe tenni a dolgokat. Aztán a végén életre keltem.”

Itthonról hazafelé
Az egyetem utolsó évében sokan visszanyúlnak a saját gyökereikhez, és készítenek személyes diplomamunkát. „Előtérbe került a magyar népművészet témája, mert láttam, hogy körülöttem nincsen senki, akinek ez megjelenne az életében. Ahhoz, hogy meglásd, milyen különleges valami, távolabb kell lenned”. Sebi egészen Londonig ment, hogy ráébredjen arra, hogy „tud és úgymond van joga azonosulni ezzel (a magyar néphagyománnyal).” Keresztény konzervatív közegben nőtt fel, amelynek része volt a népművészet, és a gimnáziumban néptáncolni is szeretett. „De valamiért pont abban a közegben, ahol ezt megtapasztalhattam volna, nem éreztem, hogy elfogadnak.”

A divatfotózás múltja, jelene és jövője
„Szerintem a divatfotózásban nincsenek már olyan szabályok, mint pár évtizeddel ezelőtt. Azt tanították, hogy találjuk meg a saját hangunkat, és mutassunk valami újat. Ami azért nehéz, mert már mindent megmutattak. Bármi lehet divatfotó. Pont arról beszélgettem tegnap egy barátommal, milyen kritériumai vannak a divatfotónak. Például, hogy a ruha jól látszódjon, azt mutassa be. De aztán eszembe jutott, hogy van pár olyan híres kép, amin nincsenek ruhák, mert valójában akt fotók. Egy csomó szakmabeli nem is használ már modelleket, a nagyobb divatházak is gyakran az utcáról castingolnak. Az Instagram térhódításával olyan szinten demokratizálódott az egész iparág, hogy bárki bárhonnan felbukkanhat.”

Sebestyén az éjszakai fotózásokon fényekkel és ügyes kompozíciókkal éri el a drámai, rémálomszerű hatást, amelyeket felváltják a természetes fényben lőtt, harmonikus atmoszférájú fotók. A sorozatnak a fotós életének fontos helyszínei adtak otthon, mert az „otthon” motívum fontos része a projektnek. „A képek nagy része idén tavasszal született. Arra készültem, hogy a Covid miatt úgysem tudok stúdióban dolgozni, hiszen a legtöbb bezárt. Néhány osztálytársam egy kicsit pánikolt is emiatt." Sebi viszont bízott abban, hogy a környezetében élő embereket otthonában és a szabdban is tudja fotózni.

„A legutolsót, a piknikes sorozatot egy parkba terveztem. Éppen, amikor már mindenki felöltözött és sminkben állt, elkezdett esni az eső és a szél is feltámadt. Gyorsan kirámoltam a saját szobámból, mindent átvittem a lakótársam szobájába és végül így fotóztuk be a piknik jelenetet. Szerintem végül jól jöttem ki belőle, mert így intimebb hangulata lett a végeredménynek és nem bánom, hogy kicsit spontánabbak a képek, és benne vannak az elkapott pillanatok."

A sorozatban nem profi modellek, hanem a fotós párja és a barátai szerepelnek. Hiszen a zine lényege, hogy Sebi bemutassa életét azoknak, akik itthonról ismerik. Valamint, hogy azokkal is megismertesse a gyökereit, akikkel Angliában találkozott. „Alapvetően sokat fotózom a barátaimat. Fontosnak tartom, hogy ne csak karakterek, hanem tényleg az életem részei legyenek. Például a piknik résztvevői a londoni kis családom. Nagyon élvezték a fotózást, mindenkinek új volt ez a szituáció, mert ezt az oldalamat nem ismerték annyira.”

Ami az öltözékeket illeti, több stílus keveredik a fotókon. A népi vonalat elsősorban egy csíki viselet képviseli, amit Sebi egy londoni magyar táncegyüttes tagjától kért kölcsön.„Arra vágytam, hogy a képeken megjelenjen a népviselet. Szerettem volna a magyar identitásomat is belevinni a projektbe. Illetve az is fontos volt, hogy magyar divattervezők ruháit tudjam használni, ezzel őket is bemutassam. Ez is segít a narratíva megteremtésében. Ezen kívül még Vass Daninak látható több ruhája a képeken, illetve Törő Zsófinak, aki stylistként is részt vett a projektben."

A zine utóélete
A kinyomtatott füzetek online érhetőek el. Sebi a profitot a Háttértársaság számára ajánlja fel, tekintettel arra, hogy az LMGTQ+ közösségnek kifejezetten nehéz év volt az idén Magyarországon. „Otthon nincs megfelelően reprezentálva ez a közösség. Én úgy éltem le 18 évet, hogy nem ismertem egy embert sem, aki meleg volt, vagy keresztül ment volna ugyanazokon a dolgokon, mint én. Szóval ezzel a projekttel egyrészt szerettem volna megosztani a történetemet, másrészt az összegyűjtött pénzt jótékony célra fordítani.”

Sebi oldalát, és a Hungary, we need to talk című alkotását itt találjátok meg.

Szerző: G. Bonifert Rita