„Száguldoznak felém a lövedékek a környezetemtől, és nekem az identitásom a pajzsom - ha ezt megtartom, akkor nem eshet bántódásom” - interjú Zsirka Hellával, a Plútócska shop alapítójával
Zsirka Hella secondhand vintage üzletét 2021. június 14-én nyitotta meg, ahol a pink latex felsőtől a virágos ruhákig minden megtalálható. Hella igazi jelenség, történetesen transzszexuális nő, aki nem csak vállalkozóként, hanem stylistként és modellként is aktívan dolgozik. A vállalkozás keserédes öröme mellett nyíltan és őszintén mesélt a modell szakmáról, nemváltásról, élete hullámvölgyeiről, és a nemrégiben hatályba lépett homofób törvényről is.
Mi inspirált a Plútócska shop megalapításához?
Mindig is vonzottak a kicsit formabontóbb stílusok. A vintage vonal csak később
merült fel, bár mindig is nagyon szenvedélyesen gyűjtöttem a különleges, vintage
darabokat. Viszont pár éve nagyon elmozdultam a környezetvédelem irányába, addig
nem igazán tudtam egyeztetni a stílusomat a fenntarthatósággal.
Végül felfedeztem a vintage vonalat, ami annyira szabad, kötetlen kategória, hogy szinte bármi belefér. Azért gondoltam hogy erre lehet egy vállalkozást építeni, mert kötetlen, nincsenek igazi piaci versenytársak, annyira más a kínálat.
Milyen fordulópont következett be, ami után ilyen mértékben elkötelezted magad a
környezetvédelem mellett?
Én mindig egy nagyon innovatív ember voltam, hajlamos vagyok olyan eszmékbe belekapaszkodni, amiknek még egyáltalán nincs divatja. Mellesleg a természettudományi érdeklődésemből kifolyólag viszonylag hamar szembesültem azokkal a környezeti problémákkal, amik mostanság kerültek igazán a figyelem középpontjába. Nekem mindig kell egy elv az életembe, amihez ragaszkodhatok, ami alapján az apróbb döntéseimet meghozom. A fenntarthatóság, mint olyan, azóta bennem van, mióta felköltöztem Budapestre. Már a családomat is „megfertőztem” vele.
Manapság nagyon divatos lett a fenntarthatóság, a turizás, így sorra nyílnak a vintage üzletek. Nem félsz, hogy túltelített lesz a piac?
Azt vettem észre, hogy hozzánk ez most kezdett igazán beszivárogni. Lehet, hogy ebben tévedek, de nincs túl sok releváns piaci vetélytárs ahhoz, hogy a piac telítetté váljon. Klasszikus ruhaüzletből rengeteg van, minden plázában, minden utcán. Nem túl változatos kínálattal ugyan, de fennmaradnak, mert mindenki számára elérhetőek, és mindenki megtalálja a saját preferenciáját. Ehhez képest vintage üzletből 9-10 van Budapesten, de szerintem ez sem szolgálja ki teljesen azt az igényt, amire ezek a boltok hivatottak.
Hogyan írnád le a Plútócska esztétikát? Mi adja a sajátos esszenciáját?
Címszavakban tudnám leírni: kicsit glamour, kicsit elegáns. Van benne egy kis rokokós elegancia, ugyanakkor néha futurisztikus. És az egészet átlengi a genderek összemosódása.
Miért pont Plútócska? Honnan jött a név?
Amikor „netceleb” voltam, akkor a művésznevem Plútó volt. Ez a Plútó néha időnként átcsapott egy szeleburdi stílusba, ilyenkor Plútócskának becéztek. Rám ragadt, és ezen a néven futok azóta mindenhol.
Akkor a te személyiséged erősen meghatározza a bolt szellemiségét és kínálatát.
Ez abszolút így van. De nagyon sok olyan ruha van itt, amit személy szerint nem preferálnék magamon, de úgy gondolom, hogy fontos piaci szereplőként kitekinteni a saját világunkból, és objektíven szemlélni, mire van kereslet. Persze, olyan ruhákat nem hozok be, amikre rá se bírok nézni, de nagyon sok darab van amiben látok fantáziát, és más szívesen hordaná.
Mennyire volt könnyű vagy épp nehéz az út, amely a bolt megnyitásához vezetett
Mikor felköltöztem a fővárosba, minimális tőkével rendelkeztem. Szállodákban pucoltam wc-t, és minden szörnyűség bekövetkezett, amit el tudsz képzelni. Aztán kaptam egy jobb munkát, pénzügyi asszisztensként dolgoztam egy jól menő luxusétteremben. Szépen lassan felfigyeltek a képességeimre, személyi asszisztens lettem, majd egy gazdasági vezetői pozícióba kerültem. Jókor voltam jó helyen, és ki is aknáztam ezt a lehetőséget. Majd ekkor (19 évesen) elindítottam az első vállalkozásomat. Különböző cégeknek végeztem adminisztratív tevékenységeket. Nagyjából 2-2,5 évig csináltam, utána beütött a Covid. Akkor döntöttem úgy, hogy szeretnék vállalkozást indítani, mert többé nem akarok másnak az alkalmazottja lenni. A saját magam főnöke szerettem volna lenni, ráadásul egy olyan vállalkozásban, amit szívesen csinálok, amire nem sajnálom sem az időt, sem az energiát.
Mondhatjuk, hogy tudat alatt mindvégig egy önazonos vállalkozásért dolgoztál egész életedben?
Azt azért nem mondanám, hogy mindig is egy vintage butik lebegett a szemem előtt.
Mi szerettél volna lenni kiskorodban?
Luxusdíva akartam lenni, aki kiszáll egy limuzinból, és mindenki őt fotózza, csodálja. Nem tudom miért, de ez volt a cél. Aztán rájöttem, hogy ehhez valamit le is kell tenni az asztalra, mert pusztán az, hogy valaki szép, csinos, nem minden esetben elég ahhoz, hogy dívaként tekintsenek rá. Folyamatosan generáltam magamban ezeket az ambíciókat, de nem tudtam eldönteni, hogy énekes, színésznő, vagy divattervező legyek. Inkább mindig a divat vonzott. Akkor kezdett el bennem érlelődni egy divatmárka, egy stylist szakma gondolata. Minden, ami ruhákkal kapcsolatos, tömény esztétika.
Volt esetleg olyan meghatározó személy, legyen az divattervező, modell, színész, énekes vagy akár csak egy impulzus, ami elültette benned a divat iránti szenvedély magvát?
Nagyon sok divatpéldaképem volt. Kiskoromban sosem a hercegnős kislány voltam, rajongtam Szörnyelláért, Demonáért és Ursuláét. Ezek az őrült nőszemélyek a filmvásznon mozgattak meg engem. Aztán elkezdtem feltérképzeni a tényleges divatipart, és ott is találtam olyan ikonokat, akik nagyon közel állnak hozzám, és érzem, hogy nagyon sok érzésben osztozunk. Ilyen például Rick Owens múzsája és felesége, Michéle Lamy, aki számomra az elsődleges divatpéldakép.
Egyértelműen áthatja a gendersemlegesség az üzletet, minden koedukált és uniszex.
Ha az ember alapít egy vállalkozást, akkor igyekszik belevinni azt, amire vágyik, ahogy látja a világot. Ez természetesen rám is igaz. Nagyon sokáig szenvedtem a meg nem értettség érzésével, hiszen olyan dolgot képviselek, amire kevés példa akad – ez folyamatos magyarázkodást igényelt. Ezért is jó a magam főnökének lenni, mert magamnak teremtek egy olyan közeget, ahol nem kell magyarázkodni. Önmagamnak miért szolgálnék magyarázattal? Nem titkolt szándékom, hogy a queer kultúra itt otthonra leljen, stílus szempontjából.
Nyíltan és büszkén vállalod önmagad. Így egyértelműnek tűnik, hogy már megtörtént a
virtuális és a fizikai a coming outod is.
Nekem klasszikus értelemben sosem volt coming outom. Én mindig olyan ember voltam, aki kész tények elé állította az embereket, eszerint működtem. Nem vártam el, hogy ehhez bárki igazodjon. Ha igazodott, önszántából tette, mert esetleg szimpatikusnak talált. Sosem volt elvárás, hogy mindenki elfogadjon, ha valaki nem tette, akkor tudtam, hogy nem az én közegem, továbbálltam.
Világjárvány idején, transzszexuális nőkét itthon saját vállalkozást indítani elég rizikósnak hangzik, főképp a jelen jogi körülményei között. Mennyire nehezítette meg bármelyik tényező, hogy elstartoljon az üzlet?
Elég elvetemülten hangzik, de nem is mindig fogalmazódott meg így bennem. Valóban sok buktató van, ami ellenem játszik. A külső tényező, mint a Covid, másrészt a belső tényezők, vagy akár maga a lényem sok szempontból akadályt jelenthetnek. De mivel még járvány van, az ügyintézés nagy része online formában zajlik, és így ez nem okoz gondot. De amúgy sem okozna, mert nekem már megvannak a hivatalos papírjaim a nemváltásról. Tény, hogy jelenleg a transzellenes mozgalmak kiéleződtek Magyarországon, és akár ez is okozhat nekem a jövőben nehézséget, ha az üzlet ismertebb lesz, és ezáltal én is. De egyelőre vállalkozói szempontból ilyesfajta diszkriminációba még nem ütköztem.
Ha nem online zajlana az ügyintézés a koronavírus elleni óvintézkedésből fakadóan, szerinted érhetett volna bármilyen atrocitás?
Minden nap látom magam a tükörben, nyilván „megmondanám magamról”, hogy transzszexuális vagyok. De sok olyan visszajelzést kapok, hogy nem is sejtik, hogy az lennék, vagy sejtik, de nem tulajdonítanak ennek nagy jelentőséget. Bevallom őszintén, nem nagyon foglalkozom azzal, hogy engem ki tekint cisz vagy transz nőnek. Én csak egyszerűen én vagyok. Szerintem – nem vagyok benne biztos, de ezt tapasztaltam, hogy – van egy olyan határozott kisugárzásom, hogy tudja az illető, ha ezt szóvá tenné, vagy engem nyíltan atrocitás érne emiatt, akkor én nem hagynám szó nélkül. Ha nyílt diszkrimináció érne, gondolkodás nélkül bírósághoz fordulnék.
Nemrégiben hatályba lépett a homofób-törvényként emlegetett jogszabály, mely összemossa a homoszexualitást a pedofíliával, illetve korlátozza az LMBTQ+ és a nemváltás reprezentálását a médiában. Korábban szintén megszavazta a parlament a 33-as törvényt, mely megtiltja a transzneműek számára, hogy nemüket hivatalosan is elismertessék. Ezt az egy éve tartó jogi ellenségességet hogyan éled meg?
Engem a 33-as törvény a gyakorlatban nem érintett, viszont emocionális szempontból nagyon fájt, mert ezzel azt éreztette velem az állam, hogy ebben az országban nincs szükség rám, nincsenek jogaim, nem érek semmit, és nem vagyok magyar állampolgár. Nyilván nehezményeztem, mert ide születtem, itt élek, és szeretném, ha ez így is maradna – ha rajtam múlik, így marad. Ugyanakkor láttam, hogy a transznemű ismerősem mennyire megsínylették. Én ezzel szemben 18 éves korom előtt megszereztem az összes szakvéleményt, hiszen már 14 éves koromban tudtam, mit szeretnék. Mielőtt nagykorú lettem, akkor volt a legelső blokk az Emberi erőforrások részéről, ami hátráltatta a transzneműek nem- és névváltoztatását, arra hivatkozva, hogy ezt a folyamatot meg kell reformálni. Miután betöltöttem a 18-at, az EMI két hónapig még ismét elbírált kérelmeket. Iszonyatos nagy mázlim volt, pont beleesetem abba a két hónapba, és pozitívan bírálták el a kérelmemet. Majd kiadták az engedélyt a nem- és névváltásra, és azóta nem is adtak ki semmilyen engedélyt, ha jól tudom.
Aztán megszületett a 33-as törvény, elérve, hogy erre ne legyen jogi opció. Mélységesen felháborítónak és vérlázítónak tartom, hogy egy ennyire kicsi, és ennyire kiszolgáltatott embercsoportot kell vegzálni. Elvenni az egyetlen kapaszkodót, ami az önazonos élethez vezet. Úgy gondolom, ez hűen prezentálta, hogy emberileg milyen szinten vannak. Majd mikor jött a pedofíliával összemosott melegellenes törvény, tényleg fizikálisan fájt olvasni. Már csak azért is, mert akkoriban adtam interjút egy neves csatornának, és nagyon oda kellett figyelni, hányas karikával, mikor kerül adásba, így ez a gyakorlatban jobban érintett. De még a törvény életbelépése előtt sikerült leadni.
Sokan nem tudják pontosan, hogyan is zajlik a nemváltás folyamata. A 2020-ban elfogadott törvény előtt milyen lépéseket foglalt magába az eljárás?
Nekem először el kellett mennem egy klinikai szakpszichológushoz, aki megállapította a transzszexualizmus f64.00 nevű diagnózist. Majd el kellett mennem egy pszichiáterhez, aki szintén megállapította ezt a diagnózist, erről is ki kellett állítani egy szakvéleményt. Aztán átirányítottak egy urológushoz, aki megvizsgált, hogy alkalmas vagyok-e a nemátalakító korrekciós műtétre. Ezt semmilyen formában nem értem, mert nem gondolnám, hogy egy transzszexuális embernek kötelessége lenne nemi korrekciós műtéten átesni. Alapesetben ezeknek a beszerzése fél évet vesz igénybe. Majd ezeket borítékba kell tenni, el kell látni mindenféle illetékbélyeggel, és beküldeni az Emberi Erőforrások Minisztériumnak. Miután elfogadták, kaptam az új anyakönyvi kivonatot, személyigazolványt, TAJ kártyát, adókártyát.
Ezt megelőzően a családod hogyan reagált, mikor rájöttél, hogy nő vagy?
Borzalmasan. Érdekes, mert visszatekintve mindig is nyilvánvaló volt. Vannak rólam gyerekkori képek, amiken ki van festve a körmöm, ki vagyok rúzsozva, magassarkúban vagyok. Babáztam is, voltak gyönyörű francia babáim, Barbie-m. Varrtam nekik ruhákat, meg rongybabákat csináltam. Sírva könyörögtem a plázában a legújabb Barbie cipő kollekcióért. Törölközőből varrtam magamnak ruhákat, és táncelőadásokat tartottam az egész családnak. Arról nem is beszélve, hogy gyakran lerajzoltam az óvónőket platformcsizmás dominaként.
Ez utóbbi emléked nagyjából hány éves korodból van?
5-6, még nagycsoportos óvodás voltam. Emlékszem odaadtam a dajka néninek a rajzot, és még azóta is megvan neki. De gyerekként nem igazán vett komolyan senki. Persze, érzékeltem apai ágról, hogy próbálnak terelgetni egy másik irányba. De szerintem úgy tekintettek erre, hogy amíg nincs annyira erőteljes fizikai megnyilvánulása, addig nyugodtan hagyhatják a gyereket kibontakozni. Mikor 13-14 évesen úgy döntöttem, hogy csak neon sárgában járok, mustár színű platform bakancsban, vagy bármi hasonlóban, akkor már elkezdtek gyanakodni, hogy nem biztos, hogy ki fogom nőni. Aztán fogtam a fekete hajam és kiszőkítettem neon sárgára, és azzal a lendülettel felrobogtam a Budapest Pride-ra. Az robbant.
Akkor nagyon csúnyán megkaptam a magamét, minden oldalról. Egyrészt a családtól, annak minden szegmensétől, másrészt a környezetemtől, hiszen akkor még mindig egy kis faluban éltem. Eger volt a legközelebbi város, ami olyan, mint egy nagyra nőtt falu, egy nagyon konzervatív közeg. Tömérdek negatívum ömlött rám minden irányból, de ennek ellenére sem éreztem, hogy bármit rosszul csinálnék. Száguldoztak felém a lövedékek a környezetemtől, és nekem az identitásom volt a pajzsom – tudtam, ha ezt megtartom, akkor nem eshet bántódásom. Persze ez a fajta elszigeteltség nem sok embert tesz boldoggá, de ennek ellenére kitartottam emellett, magam mellett, és nem bántam meg. Ebből az egészből az érintett a legrosszabbul, ahogy anyukám fogadta az egészet.
Anyás voltál?
Igen, nagyon. Fájt, mikor láttam, hogy neki fáj, és nem tud megbirkózni a környezetével. Nem elsősorban velem volt baja, hanem a környezete reakciójával. Mindig is konfliktuskerülő volt, és nem jó érzés látni, hogy a gyerekedet meg akarják verni, leköpik. Nagyon rosszul viselte, ez egy idő után fizikálisan is megnyilvánult. Ekkor kezdődött az az időszak, mikor neki akartam kedvezni.
Kicsit visszavettem, de akkor úgy éreztem, hogy fizikai fájdalmat okoz, és erre képtelen vagyok. Apróságnak tűnhet lemosni egy sminket, körömlakkot, vagy befesteni természetes színűre a hajadat, de mégis úgy éreztem, mintha megölnék egy darabot magamból. Nem tudnám megmagyarázni, miért ragaszkodom ilyen semmiségnek tűnő dolgokhoz, de mégis úgy érzem, hogy a részemet képzik és nem szeretnék tőlük megválni.
A hivatalos nemváltásod óta hogy alakult a kapcsolatod a családoddal?
Anyukámmal nagyon sokat kommunikáltam. Szerintem ez volt a kulcsa az egésznek, hogy mindent megosztottam vele. Persze voltak olyan konfliktusaink, amiket a világűrben is lehetett hallani, de egy idő után sikerült nyugodtabb vizekre evezni, így megkezdődhetett a feldolgozási és fejlődési folyamat. Nagyon sok kérdést tett fel, nagyon szerette volna megismerni az én bensőmet. Ez mára odáig vezetett, hogy az anyukám az egyik legjobb barátnőm. Néhány évre rá már a nagyszüleim is kezdték megszokni a szituációt. Érdekes, hogy csak azután következett be, hogy elvesztettem mindkét nagypapámat. Ők nagyon hátráltatták ezt a folyamatot. Nem szép ilyet mondani, de miután elhunytak, nagyon szépen elkezdtek nyitni felém a nagymamáim. Azóta semmilyen említésre méltó konfliktus nem történt köztünk.
A család férfi tagjai nehezebben fogadták, hogy egy cisz férfinak hitt rokonuk mégsem tud azonosulni a születési nemével?
Mivel eredményeim voltak, mind a női, mind a férfi családtagok látták bennem a lehetőséget, hogy beteljesíthetem azt, ami nekik nem sikerült az életben. Ezért engem mindenki mérnöknek, a legek legjének szánt. Talán ezért is lehetett, hogy ennyire rosszul érintette ez őket. Az apámmal közösen jártunk pszichiáterhez, aki megállapította, hogy az apám önmagát látja bennem, kicsiben. Szerintem ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna, mert bár a személyiségünk kerete nagyon hasonló, de a tartalom az más. Arról nem is beszélve, hogy ő férfi, én meg nő vagyok, bármennyire is nehéz feldolgoznia.
Szerintem azóta rájött, mert nem beszéltünk három éve, és bennem sem fogalmazódott meg erre igény. Szóval elhidegült köztünk a viszony, és nekem azóta nincsen apukám.
Anyukád ezzel szemben támogatta a továbbtanulásod?
Igen, teljes mértékben. Először egyetemre akartam menni. Fel is vettek volna, biológia és textiltervező szakra jelentkeztem, és nagyon lelkes voltam. Jó esélyekkel indultam, mivel mindig is jó tanuló voltam, annak ellenére, hogy az utolsó évben magántanuló lettem a gimiben. Végül financiális okokból nem tudtam elkezdeni az egyetemet.
Megférnek egymás mellett a reál tárgyak és a divat szakma?
Úgy gondolom, a természettudományok és a művészetek között rengeteg összefüggés van, körbelengik a mindennapjainkat. Sokszor mondják, hogy ennél különállóbb dolgokat nem is választhattam volna, pedig az én fejemben ezek együtt állnak és kiegészítik egymást. Gondolj csak a természetre, a természeti motívumokra, és az alkotásokra, amiket inspiráltak. A természet gyakran kegyetlen, ugyanakkor gyönyörű, és sokszor a kegyetlenségéből fakadóan gyönyörű. Ugyanakkor minden tudomány alapja, vizuálisan is kielégít, de ezzel együtt rengeteg tudást rejt önmagában.
Május 17-én az ország egyetlen LMBTQ tematikus médiuma, a Humen társadalmi figyelemfelhívó kampányt indított „Én is ember vagyok!” címmel, melyben te is szerepeltél.
Igen, láttam a felhívást, jelentkeztem, majd csak annyit mondtak: „gyere, csináljuk”. Elmentem egy fotózásra, megbeszéltük hol fog megjelenni és milyen formában. Onnantól kezdve viszont láttam magam az óriásplakátokon. Bevallom, nagyon ijesztő volt, sokan felismertek a reklámból. De viszonylag jól kezeltem.
Észrevehetően sok kritika éri azokat a közéleti személyiségeket, akik nyíltan az LMBTQ+ közösség tagjai, és aktivista tevékenységet folytatnak a jogi egyenlőség érdekében. Te erről hogy vélekedsz?
Nem gondolnám, hogy ez bárkinek kötelessége lenne. Ha ezt teszi, akkor azt azért teszi, mert van benne egy ilyen jellegű szolidaritás, vagy küldetéstudat. De nem gondolom, hogy ezt kötelezővé kéne tenni, már csak azért sem, mert akkor nem lenne hiteles. Ez mindenkinek az egyéni belátásától függ, hogy a saját életében mennyire érzi relevánsnak azt a motívumot, hogy ő LMBTQ+ tag. Sokáig én is elzárkóztam előle, mert sokáig úgy tekintettem erre (az LMBTQ+ identitásra) mint egy egyszerű biológiai folyamatra, ami a személyiséget sem konstruktívan, sem destruktívan nem érinti.
Nem csak saját vállalkozásod építed, mind stylistként, mind modellként is keresed a kenyered. De ha csak egyet választhatnál hivatásodnak, melyik lenne az?
A modellkedés.
A modell karriered hogyan építgeted?
Jelenleg függőben van egy ismert ügynökséggel a szerződésem, nagyon szeretném, hogy összejöjjön. Akkor elmondhatnám, hogy valóra vált az egyik gyerekkori álmom, és tényleg én lennék az a díva, aki kiszáll a limuzinból és mindenki körülrajongja.
Még meg sem jelent egy alternatív külföldi magazinnak készült munkám. Egy fantasztikus francia tervező ruháját viseltem, egy strasszkövekkel kirakott Mária portré volt a szoknyarészén, a felső pedig egy androgünebb, vasalt ing, emellett rengeteg ékszer is volt rajtam. Ráadásul egy külföldi fotóssal csináltuk a Szent István bazilika előtt, és nagyon várom már a megjelenést. Eszméletlenül imádtam.
Továbbra is él a sztereotípia, mely szerint itthon nem lehet megélni kreativitásból. Te hogyan állod meg stylistként a helyedet egy ilyen kis ország kicsiny piacán?
A kreatív szakmákban logikus módon, minél több embert ismersz, annál több lehetőség talál meg. Nagyon sok portfólió munkát kell vállalni, olyanokat, amikért nem is fizetnek, vagy épp olyanokat, amiket pusztán élvezetből csinálsz. Minél többet prezentálsz, annál több ember figyel rád, és annál több lesz az esély rá, hogy valaki olyan talál meg, aki komolyabb, jól fizető munkát bízna rád. Maximálisan a networkingre épül az egész.
Szerző: Krajnyák Petra
