Hagyomány, kultúra és a tökéletlenség művészete – interjú Papp Zsófiával és Szebik Dániellel
A Terike from Budapest és a MOME Design Intézet együttműködése révén a következő hetekben megismerhetitek a Design Intézet néhány tehetséges hallgatóját, akiknek az alap- vagy mesterképzés során elkészített munkáik magas designértéket reprezentálnak, illetve innovatív ötleteikkel is kivívták a szakoktatók elismerését. Ezúttal Papp Zsófia textiltervező szakos, és Szebik Dániel tárgyalkotó szakos hallgatókkal beszélgettünk.
Mindenek előtt mesélnétek kicsit arról, hogy miért pont ezt az irányt választottátok?
Zsófi: A MOME Divat- és textiltervezés mesterképzésén vagyok másodéves, idén tavasszal fogok diplomázni. Miskolcon születtem és ott néptáncoltam 20 évig, amit nemrég hagytam abba. Az ingázás és a hétvégi próbarend elég megterhelő volt, de ezt sokáig nem is vettem észre. A Covid-járvány alatt viszont nem voltak próbáink, így megváltoztak a prioritásaim. Meg kellett hoznom azt a döntést, hogy ha nem is örökre, de egy időre abbahagyom az aktív táncolást.
A néptánc és a népviseletek szeretetén keresztül kerültem kapcsolatba a textillel és a divattal is. Az egyetemi félévek során akarva akaratlanul a népviseletekben, illetve a paraszti kultúrában találtam inspirációt, és mostanra kialakult, hogy a népművészet mint inspiráció a tervezői identitásom fontos része. Ezen a vonalon tervezek és csinálok mindent. Nem volt tudatos, de így utólag látom az összefüggéseket.
Dani: Harmadéves tárgyalkotós kerámiatervező vagyok (BA). Miért éppen ezt a szakot választottam? Még középiskolásként jelentkeztem a művészetire, mert jók voltak a tervezői készségeim. Először grafika szakra jelentkeztem, de erre nem vettek fel, így elkezdtem a kerámiát. Később pedig rájöttem, hogy ez sokkal jobban tetszik, mert könnyebben tudok térben gondolkodni, mint 2D-ben.
Voltak nagyon jó szaktanáraim, többségük korábban a Képzőre vagy a MOME-ra járt. Nagyon inspirálóan hatottak rám, így elég hamar kiderült, hogy ezzel szeretnék felsőoktatásban foglalkozni. Kerámiára egyből felvettek, összesen öten voltunk az osztályban. Agyaggal és porcelánnal szeretek dolgozni, főként inkább az utóbbival, a precízsége és a magas minősége miatt. A továbbiakban is ezen a vonalon szeretnék mozogni.
Dani, neked az előző féléves munkád is a porcelánhoz kapcsolódik...
Dani: Igen, az előző féléves munkánk egy igazán izgalmas projekt volt. Simon Zsolt József – aki szintén a MOME-n végzett – nagyon érdekes porcelánöntési technológiával dolgozik, amivel elég hamar sikereket ért el. Most éppen Koreában és Angliában is kiállításon mutatják be a munkáit. Őt hívta meg a tárgyalkotó tanszék, hogy tartson nekünk egy kurzust azzal a technológiával kapcsolatban, amivel ő dolgozik. Elég sokat kísérleteztünk, és rendkívül érdekes dolgok születtek.
Mivel fordított gondolkodás szükséges az öntéshez, ezért nem is tudtam pontosan, mi lesz a végeredménye annak, amit én „fordítva” tervezek. Nagyon izgalmas volt, de elég kétoldalú esztétikai megjelenése lett – pont emiatt [nevet].
Melyik a jellemzőbb: kaptok minden félévben egy témát, vagy amikor „csak” egy technológiát tanulmányoztok, gyakoroltok?
Zsófi: Nálunk textilen ez úgy épül fel, hogy a mesterképzés első három félévének van 3 nagy témája: a future traditions, a future nature és a future human. Az előző félévben a future human tematikán belül a reprodukció volt a tervezés hívószava.
Dani: Mi most csak magát a technológiát tanultuk meg, témát szabadon választhattunk hozzá.
Hogyan zajlott ennek az új technológiának az elsajátítása? Mi lett a végeredmény?
Dani: Zsoltnál az első feladatunk az volt, hogy választani kellett az előző munkái alapján egy formát és azt reprodukálni, végigvinni a tervezés folyamatát. Az volt a lényeg, hogy egy adott formát kellett megmintázni agyagból, azt körbeönteni gipsszel, lecsiszolni, majd felaprítani. Nagyon fontos volt, hogy milyen szögben, hogyan épülnek egymásra a darabok. Ahol elvettél belőle, oda befolyt a porcelán, és így lehetett vele játszani, textúrát adni. A porcelán nagyon finom anyag, pici résekbe is be tud férkőzni. Sosem lehet pontosan kiszámítani, hogy fog kinézni. A végeredmény: esztétikai tárgyak, dísztárgyak.
Volt valamilyen inspirációd, vagy valamilyen szempont amit követtél a tervezési folyamat során?
Dani: Szerettem volna kideríteni, hogy pszichológiailag milyen hatása van annak, ha ezt a textúrát emberi szerven, testrészen jelenítem meg. Egy fejet mintáztam le, és be kell vallanom, elég morbid lett [nevet].
Zsolt munkáiban az az érdekes, hogy nagyon mobilisak. Direkt úgy vágja őket szét, úgy pakolja őket, ahogy akarja. Repetatív, mégis variábilis. Én picit konstruktivista módon próbáltam cserélgetni a darabokat. Szerintem egy kicsit Alienre hasonlít a munkám.
A mobilitás érdekében két fejet „vágtam szét”, ezekkel kísérleteztem. A tanszéktől hasznos kritikákat kaptam, de azt a következtetést vontam le, hogy ez ebben a formában túl intenzív, nonfiguratívabbra kellett volna vennem az arcot. De sok meló volt benne, 200 darabból állítottam össze.
Az előző féléves munkád, és a mostani feladatotok (ami egy kávékészlet tervezése) teljesen különböző. Hozzád melyik áll közelebb?
Dani: Hozzám a kávékészlet-készítés jelenleg közelebb áll. Azokat a kihívásokat szeretem, amik továbbültethetők, átfogalmazhatóak. A képzőművészeti jellegű alkotásoknak általában csak esztétikai funkciója van, nekem pedig a használhatóság nagyon fontos. Ahogy az is, hogy változékony legyen az, amit készítek. A jövőben technológiát és anyagot tekintve a kontrasztokkal szeretnék foglalkozni.
Kíváncsi vagyok, hogy tökéletlen és tökéletes felületek vegyítésével hogyan lehet komplexebb érzelmi hatásokat kiváltani. De ezt is funkcionálisabb tárgyakra szeretném átültetni – ezzel kapcsolatban már van is néhány anyagkísérleti tervem. Emellett nagyon inspirálónak találom a japán kultúrát, ezen belül leginkább a wabi sabiért vagyok oda. Ez a tökéletlenség művészete, hiszen nem erőltetik, hogy valami tökéletes legyen. Épp ellenkezőleg: tökéletlenséggel érik el a tökéletességet. Ebből is szeretnék egy átiratot, szívesen megvizsgálnám, ezzel a kontraszttal mit lehet elérni. Viszont letisztultabb formavilágban gondolkodom, akár épületkerámiaként is el tudom képzelni. Eszembe jutott, amikor két félévvel ezelőtt egy épületburkolatot kellett terveznünk. Én kültéri hangulatvilágítást terveztem: a csempék textúráján a fény érdekes súrlófényt vetett a felületre, ezzel segítve az éjszakai közlekedést.
Ha már szóba került a japán kultúra... Zsófi, rólad azt olvastam, hogy te a kimono-átiratokkal szeretsz kísérletezgetni.
Zsófi: A BA képzésen az első tervezési feladatunk témája a dekonstrukció volt. Férfi ingekből kiindulva kellett új ruhadarabot létrehoznunk. Már itt rájöttem, hogy a tervezésnél számomra fontos, hogy az általam készített öltözékek ne csak esztétikai funkciót töltsenek be, hanem a tervezést irányító koncepció is a helyén legyen.
Konceptuális dolgokban gondolkozom. Ebben az esetben Yamamoto japán tervező, a dekonstrukció fogalmának megteremtője, illetve az ő munkássága volt a fő inspiráció. Ő a kimonóval leszámolva készített nők számára férfi ruhákat. Én ezt megfordítva, férfi ingekből készítettem egy kimonót idéző női ruhadarabot.
A kimonót mint tradicionális öltözetet pedig kifejezetten tudom kapcsolni például a mi magyar népviseleteinkhez is. Ez a hasonlóság talán azért szembetűnő, mert ahogy a japán tradicionális ruhák, úgy a magyar népviselet is egyszerű alapformákból építkezik, minimális szabással. Érdekes, hogy amiket mostanában készítek, azokban is előjön ez a japán vonal – bár ez nem tudatos, általában csak utólag veszem észre.
Pont ezért kérdeztem, mert az előző féléves „Reprodukció" munkádban nekem nagyon visszaköszönni látszik ez a japán vonal!
Zsófi: Igen már más is mondta, hogy „kimonós” lett [nevet]. Úgy érzem a BA képzésen még annyira nem alakult ki a tervezői identitásom, hogy milyen vagyok én mint tervező. Bár ez – az első öltözék, amit készítettem – mégis nagyon meghatározó.
Egyébként az alapképzésen két szakunk volt, én öltözéktervező és kötöttanyag-tervező szakon végeztem. A kötésbe szerettem bele, és most a mesterképzésen is főleg kötöttanyag tervezésével foglalkozom.
A BA képzés előtt is tudtál már kötni?
Zsófi: Nem, a MOME-n tanultam meg kötni. Mesteren pedig alapvetően divat szakra járok, ahol az öltözéktervezés a fő szakirány. Azzal, hogy én ezen a szakon csak kötéssel foglalkozom kicsit megnehezítem a dolgom, mivel főleg az alapanyag tervezésre helyezek nagy hangsúlyt, de a divat szak miatt muszáj ruhákat is készítenem belőlük.
De be kell vallanom, a divat számomra nagy dilemmát jelent. Minél többet foglalkozom vele, annál inkább látom a szakma globális problémáit, és sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy szükség van-e még valakire, aki újabb ruhákat készít. Azonban igyekszem értelmet adni annak, amit csinálok, és valami értékteremtőt alkotni a divat nyelvén.
Korábban említetted, hogy a népművészet a tervezői identitásod fontos része. Ez az inspiráció már az alapképzés alatt is érzékelhető volt a munkáidban, vagy inkább csak a mesterképzés alatt vált meghatározóvá?
Már az alapképzésen is sokat foglalkoztam a népi kultúrával, és a BA szakdolgozatom és diplomamunkám is ehhez kapcsolódott. Viszont a diplomafélév közben robbant ki a pandémia, így végül nem tudtuk kivitelezni a terveinket. Emiatt volt egy elég erős hiányérzetem – nem voltam elégedett a szakdolgozatommal és a diplomakollekciómmal sem, ezért elhatároztam, hogy a mesterképzésen tovább gyűröm ezt a témát.
Az MA képzés első félévében ÚNKP (Új Nemzeti Kiválósági Program - a szerk.) ösztöndíjas voltam, aminek a keretein belül a diploma témám továbbfejlesztésén dolgozhattam. Valamint az első félévünk tematikája, a Future Traditions is kapóra jött, így abszolút ebben a témában tudtam dolgozni több projekten keresztül is. Már tudatosan foglalkozom ezzel, rájöttem hogy ez érdekel, ebben tudok jól működni.
A reprodukciós témára készített munkában áll össze legjobban az, amit tervezőként kommunikálni szeretnék, illetve maga a konceptuális rész is. A téma összetettsége és üzenete miatt először nehezen tudtam öltözékkollekcióban gondolkodni. De végül arra jutottam, hogy a mögöttes tartalommal tudok értelmet adni annak, hogy ruhákat készítek. Az öltözködés és a divat egy eszköz lehet ahhoz, hogy a saját tradícióinkat közelebb hozzuk a 21. század emberéhez. A divat betöltheti egy híd szerepét azzal, hogy összeköti a különböző generációkat és korszakokat. Az már más kérdés, hogy ezt mennyire sikerül elérnem, meg tudom-e úgy fogalmazni ezt a témát, hogy az valóban befogadható legyen a modern korban is.
Igen ez nagyon nehéz, sokan elég kritikusan szoktak hozzáállni a népviseletünk újragondolásához.
Zsófi: Igen, pont erről írtam a szakdolgozatomat [nevet]. Tervezőként nagyon nehéz állást foglalni a népművészet feldolgozásának ügyében. Mivel van egy szigorú konzervatív hagyományőrző szemlélet, amit a néptáncon keresztül személyesen is tapasztaltam: sokan azt vallják, hogy a népművészetet egy konzervált állapotban kell tovább éltetni, mert mindenféle változtatás elvesz az értékéből.
Viszont kortárs tervezőként egészen máshogy kell gondolkodnunk, hiszen már nincsenek meg azok a közösségek, amik ezeket a szigorú szabályokat kialakították. Érdekes kérdés az is, hogy ha már nem egy közösség tagjaként alkotunk a népművészet jegyében, hanem autonóm művészként akkor egyáltalán nevezhetjük-e ezt népművészetnek? Sok kérdést vet fel ez a téma, de úgy érzem mára kialakult a saját véleményem és álláspontom a népművészet kortárs feldolgozását illetően és az irány, ami mentén tervezőként haladhatok.
Dani: És van olyan elem – öltözködés szempontjából – amiről azt gondolod, hogy érdemes úgy meghagyni ahogy van, és nem kell belenyúlni?
Zsófi: Nagyon sok érték van a paraszti kultúrában, amiből ma is rengeteget tanulhatunk. Nyilván van, amit már meghaladtunk. A fejlődést nem lehet és nem is kell megakadályozni, nem kell ma is autentikus népviseletben járnunk.
Viszont a paraszti szemléletből sokat tanulhatunk. Abból, hogy milyen kapcsolat volt az ember és a ruhái között. Ahogyan abból is, hogy a viselet mekkora értéket jelentett számukra. Ezt úgy tudjuk megérteni, ha a szép népi hímzéseken túltekintünk, és megismerjük a paraszti életet, valamint megismerjük azokat körülményeket, amelyek ezt a gazdag kultúrát létrehozták.
Olyan dolgokat, technikákat ismerhetünk meg a mai felgyorsult világban a paraszti szemléletből, amit akár a fenntarthatóság jegyében is vizsgálhatunk. Például ha megnézzük, hogy a parasztság hogyan készítette a ruháit: az alapanyag termesztésétől a kész ruha összeállításáig minden munkafolyamatot maga végzett, végig tudatában volt annak, mit készít és ezáltal szorosabb, személyes kötődés alakult ki a ruha és viselője között. Nem pazaroltak, a ruhára értékként tekintettek, amit tovább örökítettek.
Dani: Szóval ez az eszmei érték az, ami igazán fontos.
Zsófi: Igen. Nagyon sok mindent meg lehet tartani, de a vizuális mintavilág és esztétika nem feltétlenül érvényes ma, ezért a kortárs divatba egy az egyben nem lehet beilleszteni ezeket. Hiszen már nem aktuális. Ezt át kell fogalmazni, és közelebb kell hoznunk a saját korunkhoz, megtalálni a mai olvasatát. Szerintem ezt úgy lehet jól csinálni, ha megismerjük az „eredetit”, de tovább tudunk lépni és kellően elrugaszkodva létrehozzuk a saját variációnkat.
A reprodukciós projektben az öltözék amit készítettél nekem színeiben talán a széki népviseletre hajaz. A népviseletek esetében azonban nem volt mindegy, hogy milyen színeket használunk, az sem hogy hogyan. A féléves munkádban ezt is figyelembe vetted? Mik azok a szempontok amik hangsúlyosabb szerepet játszottak a tervezés során?
Zsófi: Igen, ez nagyon érdekes – mármint az, hogy mit fejezünk ki az öltözködésünkkel. Ennek régen még nagyobb szerepe volt, hiszen az öltözékkel kommunikáltak, és volt egy szigorú szabályrendszer, hogy mikor mit és mivel lehetett felvenni. De ez a szabályrendszer ma már nem érvényes, így nem kell feltétlenül betartani.
Ennek a kollekciónak a tervezésénél fontos inspiráció volt a széki népviselet színvilága. A reprodukció témában a nem fizikai tulajdonságok reprodukciójával, a transzgenerációs örökséggel foglalkoztam a paraszti kultúrában való megjelenésén keresztül. A nők érzelmi reprodukciós szerepe foglalkoztatott, és a paraszti társadalomban élő nők életével és a paraszti élet traumáinak továbbörökítésével foglalkoztam. Arra a következtetésre jutottam, hogy a paraszti élet szigorú szabályrendszerében egy asszony sorsa az összes asszony sorsával párhuzamba állítható, és az asszony sorsokat kutatva jutottam el Székhez.
A transzgenerációs örökségre egy szép példa a széki népviselet. A jellegzetes piros-fekete színvilág a tatárjárás traumájának állít emléket és öröklődik tovább a népviseleten keresztül generációról generációra. A fekete a gyász, a piros pedig a vér szimbóluma. Ezzel az egyszerű szín szimbolikával teszik láthatóvá a láthatatlan traumát.
A tervezésnél a széki népviselet színeiből és egy a széki népviseletre jellemző „vízszintes pliszirozási” technikából indultam ki. Ebből inspirálódva készítettem anyagkísérleteket, majd utána kezdtem el a formával foglalkozni. A forma alakításnál a népi ruha készítés elveit tartottam szem előtt: egyszerű alapformákból összeállítható ruhákat terveztem, és törekedtem arra, hogy hulladékmentesen tudjam előállítani az öltözékeket.
Elsőre talán nem olvasható le az üzenet és az adott téma amivel foglalkoztam, hiszen egy tényleg funkcionális és a kortárs divatba illeszthető kollekciót készítettem, aminek a mögöttes tartalom és a koncepció adja meg az értelmét és értékét.
Úgy gondolom, hogy a mi kultúránk is van olyan gazdag, mint a japán. A probléma csupán annyi, hogy már nem ismerjük, és sajnos nem is kapjuk meg a megismeréséhez szükséges tudást. Szerintem pont nekünk, tervezőknek a feladata, hogy a saját kultúránkat népszerűsítsük, mert nem ciki.
Szerző: Vékony Anna
